1. rész - Ismeretlen

 Az én történetem nem az a tipikus sztori, amire mindenki vágyik. Ez inkább az lenne, amire senki nem vágyik. Amit át kellett élnem 10 hónap alatt, az a legtöbb esetben maga volt a Pokol. Soha az életben nem gondoltam volna a jövőre, hogy ilyen lesz. Nem gondoltam, hogy Ő lesz az a srác, aki. A szüleimről nem is beszélve. Kiskoromban elvesztettem őket, és a nagyapámhoz kerültem, aki telebeszélte a fejem azzal, hogy anyáék autóbalesetben haltak meg. Igaz, hogy ez még csak 4 éves koromban történt, de akkor elhittem. Nem volt mit kideríteni, és egészen ADDIG a napig abban a hitben voltam, hogy a kis autónknak nekiment egy nagy kamion, ami nekilökte azt a korlátnak és összezúzta a kék kiskocsit anyáékkal együtt. Nagyapám remekül nevelt fel, mindig a jóra tanított, mégis egy igazi pesszimista alak lettem, aki mindenben a rosszat látja. Ezért utasítottam el a tetoválást és a piercinget is, amiket nagyapa a 17-ik születésnapomra ajándékozott volna. De én nem akartam, mert a tetoválás örökre megmarad, és hogy fogok majd kinézni 70 évesen. Habár a képességemmel talán még azt is megoldhatnám. A piercing pedig lyukat üt a testembe. Nem akarom kilyukasztani a bőrömet. Annyira csúnya lenne. Hozzám nem illenek ezek a díszek. Másnak biztos bejön, de az legyen már az ő dolga. Amíg nekem nincs semmi a bőrömbe lyukasztva, addig jó. Számomra az élet egyet jelentett a boldogsággal, egészen 18-ik szülinapomig, itt jön képbe a jövőm. Mióta ez megtörtént azóta utálom a jövő szót. Bárki, bárhol mondja én ideges leszek és erőteljesen rászólok, hogy fogja be.
 Ez az egész pontosan a felnőttkorom betöltése napján bontakozott ki. Minden átlagosan kezdődött. Mosolyogva keltem ki az ágyból. Lábamat a földre letéve átjárta a hideg. Belebújtam a kutyás mamuszomba és az éjjeliszekrényre pillantva lecsekkoltam az időt. 6:47, még időben vagyok. Az egyetem tökéletesen ment. Mindig is jó tanuló voltam, így nem lehetett rám panasz, hisz imádtam tanulni. Ezért járok bölcsész szakra.
 Miközben az ablakomhoz csoszogtam, leszedtem a fogason lógó köntösömet és magam köré csavartam. December elején már csak úgy röpködnek a mínuszok. Elhúztam a függönyt és kinéztem Párizs forgalmas utcájára. Gyönyörű volt, így reggel. Az Eiffel-torony a hó miatt enyhén fehérbe burkolózott. Autók hada járt lassan a csúszós úton. A nap, gyéren világított a sötét felhők között, ami nekem nagyon tetszett, hisz ki ne örülne annak, ha minden reggel láthatná az Eiffel-tornyot, ahogy a gyér napsütés megvilágítja? Őrületesen nézett ki.
 Miután kigyönyörködtem magam, elballagtam az ajtóhoz és kinéztem rajta. Nagyapa ment el előttem és rám mosolygott.
  - Bonjuor, Zoé - intett majd a konyha felé vette az irányt. Vigyorogva követtem, mert tudtam, hogy valami meglepetésben lesz részem, hiszen szülinapomra mindig valami jóval készül. Nálunk ez szokás, hogy a szülinapos mindig különös bánásmódban részesül. Maximum három napig lehet luxus neki, utána már mindent magának kell csinálnia. Személy szerint szeretem ezt a rendszert, így mindig boldogan csinálok meg nagypapának mindent. Egyre finomabb illatokat éreztem ahogy a konyha felé sétáltam. Nagyapa bacont sütött, amit imádok, nagyon sokat tudnék belőle megenni. Biztos, hogy eléldegélnék vele egy jó darabig. Mármint a baconnel.
 Mosolyogva ültem le a konyhapulthoz, ahol a tányérok már elfoglalták a helyüket arra várva, hogy a finom reggelimet megehessem róla. Na, jó igazából csak voltak azok a tányérok, nem éreznek és nem beszélnek. Egy ideig vártam, amíg papa sütötte a bacont, de olyan sokáig csinálta, hogy inkább addig bementem a szobámba és átöltöztem, hogy ne késsek majd el reggeli után. A hajam leért a fenekemig, igaz, hogy 14 éves korom óta folyamatosan növesztem, de néha már beleőrülök abba, hogy ilyen hosszú. Lassan szárad, nehéz kifésülni és kezelni. Most mondjuk tűrhető volt, így felkötöttem majd a lófarkamat begöndörítettem. Ahogy felkötöttem leért a derekamig, szóval nem sokkal rövidebb, ha felkötöm. A frufrumat beállítottam, mivel egy kicsit szanaszét volt, de érdekes módon jól állt meg. Legtöbbször nem sikerül normálisan megcsinálnom, de a mai reggel az ínyemre volt. Kár, hogy csak a reggel. Öltözékemet nem vittem túlzásba, sose vettem fel kihívó göncöket, így most is csak egy vastag fekete cicanadrágot, egy trikót és felé egy vastag pulcsit vettem fel. A szemüvegem lencséjét letörölgettem majd feltettem, hogy azért jobban lássak. Annyira nem durva a látászavartságom, de az egyetem előadó termében muszáj feltennem, mert nem látom a táblát, előre pedig nem szeretnék ülni. Amint visszaértem a konyhába, már kész is volt a reggelim, mellette egy nagy dobozzal. Vajon az lesz, amit kértem? Mosolyogva rohantam a pulthoz és bontani kezdtem a nagy fekete-fehér csomagot. És az volt, amire vágytam, már nagyon régóta. Gitár.
  - Te jó ég! Merci, Papa - ugrottam a nyakába, mire nagyapám visszaölelt. Vigyorogva leültem a nappaliban lévő kanapéra és elkezdtem pengetni. Közöltem nagyapával, hogy délután legyen itthon, mert játszani fogok neki zenéket, amiket az internetről fogok leszedni és megtanulom. Iszonyatosan boldog voltam és vártam már a délutánt.
 Idilli pillanatunkat a kapucsengő zavarta meg. Lenyomtam a gombot és beleszóltam.
  - Oui?
  - Bonjour, Zoé! Beengedsz? - kérdezte az illető. Azonnal megismertem drága barátnőm hangját, akit egyből be is engedtem. Mindy, a tipikus okos, de szókimondó lány volt, akit nem lehetett nem szeretni. Nagyapa is nagyon szívesen látta nálunk.
 Még első osztályban ismerkedtünk meg, az általánosban, azután miután Versailles-ból ideköltöztünk. Papával mindketten utáltuk a Versailles-i lakásunkat, mivel panelban éltünk, méghozzá a legfelső emeleten. Egyikünk sem bírja a magasságot, így eldöntöttük, hogy felköltözünk Párizsba. Először csak körbenéztünk a környéken, hogy hol van eladó ház, és milyen. Végül ennél döntöttünk. Első ránézésre megtetszett mindkettőnknek. Egyszerű, egyszintes, de tágas lakás. Három szoba van, két fürdőszoba, a nappali és a konyha. Van egy pince, amit átalakítottunk nyugi szobává, ahova bármikor lemehetünk. De az a szabály, hogy kizárólag egyedül szabad lemennünk, nem szabad a másikat zavarni, mert, ha odamegyünk akkor egyedüllétre van szükségünk. A költözés gyorsan ment. A pakolás már lassabban, mert mindent el kellett rendeznünk. Mivel nyár elején cuccoltunk át, ezért volt egy egész nyarunk beköltözni. A költözés után jöhetett az iskolaválasztás. A környéken van egy aranyos kis általános iskola, ami kicsi, de nagyon jó. Remek az osztályközösség és a tanárok is kedvesek. Mindyvel még néha most is szoktunk oda járni, hogy meglátogatjuk a kisebbeket.
 Nos az első iskolás napomon egyáltalán nem féltem, sőt! Aztán történt, hogy mostani legjobb barátnőm belépett az osztályterembe. Hosszú, szőke, derékig érő loknis haja volt, amit egészen ötödikig kibontva hordott, de mivel ugyanolyan gyorsan nőtt neki is, mint nekem, felsőben elkezdte felkötni lófarokba. Szóval Mindy belépett a terembe, mankóval a kezében és gipsszel a lábán. A hátam mögött mindenki kuncogni kezdett, mire Mindy könnyes szemmel fordult az apukájához, aki biztatóan rá mosolygott. Mivel mindenki nevetett, úgy gondoltam ideje képbe jönnöm. Odaléptem a szőke kislányhoz, aki szomorúan nézett le rám. Igen, akkoriban elég pöttöm voltam, de ma már 178 cm vagyok, ami nem rossz és szeretek ilyen magas lenni. Megfogtam a kislány kezét és bátorítóan megszorítottam.
  - Gyere, mellettem van egy hely - mosolyogtam rá, mire Mindy is erőltetett magára egy mosoly félét. Segítettem neki behozni az iskolatáskáját, és leraktam magam mellé. Nagy nehezen leült a mellettem lévő székre és keserédesen az apukájára nézett, aki egy puszit küldött neki, majd elment. - Nyugi, én segítek - néztem rá újból.
  - Köszönöm - mondta vékony hangon. Az első 3 hétben folyamatosan segítettem neki, mert alig tudott járni. Vittem a táskáját, fogtam a mankóját, amíg mosdóban volt és figyeltem, hogy megy le a lépcsőn. Így történt, hogy megismertem Mindy Plantard-t.
 Mindy hamar beért, szövetkabátján friss hópelyhek olvadoztak, most már sötétszőke haja ráomlott egész hátára pedig fel volt kötve. Levette a bakancsát és a kabátját majd az egyik fotelre dobva havas táskáját, kotorászni kezdett benne. Hm... ajándék. Tudtam, hogy ő is készült valamivel. Sosem mondtuk egymásnak, hogy nem kellett volna, mert tudjuk, hogy a másik mindig számít rá, így kíváncsian vártam, hogy mit fog nekem adni. Előszedett egy piros csomagolású dobozt, amit óvatosan a kezembe nyomott. Letéptem róla a papírt és boldogan konstatáltam, hogy egyel bővült a hógömb gyűjteményem, amit 9 éves korom óta lelkesen gyűjtök és már van 113 darab, amit a padláson tárolok. Megöleltem Mindyt majd ránéztem az órára, ami negyed nyolcat mutatott. Az egyetem nincs messze a lakásunktól, de még óra előtt szeretnénk beérni. Mindig első óra előtt egy tíz-tizenöt perccel előbb megyünk be, hogy beszélgethessünk a többiekkel.
 Papa jött ki a szobájából felöltözve, hiszen neki is munkába kellett mennie.
  - Szervusz, Mindy - köszöntötte nagyapa a barátnőmet, aki mosolyogva visszaköszönt, majd nagyapa egy köszönés után elment dolgozni. Elfutottam a táskámért, felkaptam a cipőm, leszedtem a fogasról a kabátom és már indulhattunk is. Az suliig vezető útra levettem a szemüvegem, mert be fog párásodni, ha beérünk és azt ki nem állhatom.
 Mindyvel egész úton a kis szülinapi partimat terveztük. És ennél nem a nagy berúgásra kell gondolni, hanem egy szelíd kis gólya partira, egy pár évfolyamtárssal. Kibéreltük már az egyik klubbot, így a hétvégén, csak a mi kívánságainkat figyelik majd. Teljesen kipirultan estünk be a terembe, ahol a többiek már lelkesen várakoztak. Amint megláttak minket, integetni kezdtek, hogy menjünk oda. Viruló fejjel léptem Victorhoz, Jesse-hez, Lily-hez, Franz-hoz és Reginához. Victor, egy mexikói diák, aki a sulink testvériskolájában tanult Mexikóban mikor gimnazista volt. Jesse, az amerikai srác, tipikus kék szem, fekete haj. Lily francia, ő hozzánk tartozik, Franz, a német srác, aki mindenkin viccelődik és Regina pedig a magyar cserediák. Furcsán beszélnek a nyelvünkön a külföldiek, de mindegy. Mindannyian felköszöntöttek egy-egy puszival és öleléssel.
  - Tomas merre van? - kérdeztem a többieket, ugyanis feltűnt, hogy csoportunk egyik tagja nincs itt. - És Bill, meg Hannah? Hol vannak?
 Tomas, Bill és Hannah a csapatunk másik három tagja, akik amúgy teljesen normálisak, de tényleg...
  - Első órájuk latin lesz és nem tanultak - kacsintott Jesse, amiből rájöttem mindenre. Kis lógósok.
  - Értem - kuncogtam. - Nektek mi lesz az első órátok?
  - Matek - sóhajtott Lily
  - Nekem meg rajz - vigyorgott Regina.
 A csapatunk eloszlott három fele; Jesse, Mindy és én mentünk az irodalom terembe, Lily, Victor és Franz a matek terembe, míg Regina rajzra. A rajzot én is szeretem, de nem annyira, mint az irodalmat, ezért is választottam ezeket. Az irodalmat azért, mert szeretek fogalmazni, szeretem leírni és körül írni a dolgokat, amiket lehet. A rajzban pedig azt szeretem, hogy lerajzolhatom az érzéseimet. Minden órán azt csináljuk, hogy különböző hangulatú zenéket hallgatunk, majd a zene alapján papírra vetjük azt az érzést, amire van egy óránk
 A tanárunk lelkesen érkezett, ami azt jelenti, hogy valami unalmas dolgot fog előadni, így inkább lehajtottam a fejemet. A következő, amire felkaptam a fejem, az Mindy volt, ahogy lökdösött.
  - Zoé, hallod, kicsengettek! Zoé! - rángatott Mindy, mire felnéztem.
  - Elaludtam? - kérdeztem riadtan. Mindy bólintott - Miről maradtam le?
  - Semmiről, olyanokról magyarázott, amiket már régóta tudunk - legyintett aztán elindult a folyosóra. - Nem jössz? - nézett vissza.
 Bólintottam, majd felkaptam a táskám, belesöpörtem a cuccaimat és mentünk is tovább. Útközben találkoztunk Victorral, aki latinra sietett.
  - Nem tudom, hogy hova siet, amikor nekünk is az lesz, és mi mégis itt sétálunk...áh - legyintett Mindy majd az automatához sétált és kivett két doboz kólát. Leültünk egy kis asztalhoz, mert tökéletesen ráértünk ebben  a 15 percees szünetben.
 Amíg Mindy leült én vettem magamnak sütit meg pogácsát. Ezek most pont ínyemre voltak. Tele kézzel suhantam vissza az asztalhoz, de Mindy nem ám segített volna, hanem még ki is röhögött. Odaszúrtam neki egy 'Kösz'-t és nem adtam neki a sütikémből. Csengetéskor bementünk latinra és a szemünkkel egyből Victort kerestük, de sehol nem találtuk. Odafordultam a tanárnőhöz és megkérdeztem, hol van.
  - Rosszul lett valamitől - rántotta meg a vállát majd tovább írt a táblára, ami már majdnem tele volt. Fogalmam sincs, hogyan tud egy picike tanár felnyújtózkodni a legtetejéhez. Azt még én sem érem el, pedig én magas vagyok. Unottan lapozgattam a latin füzetemet, de semmit nem tudtam belőle megjegyezni. - Jól van, gyerekek, röpdolgozatot írunk. - Jelentette ki a tanárnő és odaadogatta a kis lapokat.
 Mindyvel egymásra néztünk és majdnem elnevettük magunkat, ugyanis semmit nem tanultunk latinra.

 Suli után egyedül mentem haza, mert Mindynek is egyből mennie kellet. A hétvégi bulira még mindent megszervezünk és megcsinálunk. Facebook-on fogunk egymásnak díszlet terveket küldözgetni és majd egyiket a sok közül kiválasztjuk. Habár minket ismerve keveredni fog a csapatunk minden személyének a stílusa, személyisége, de mindegy is. A hazafelé úton még ezen gondolkoztam. És, ha mondjuk akkor jön oda hozzám valaki, és mondja azt, hogy az életedet egy varázsló srác fogja megváltoztatni, akkor a képébe röhögök.
 Hazaérve levettem a kabátom és felakasztottam a fogasra. A bakancsot letettem a cipősszekrény mellé majd az ajtót bezártam és kivettem belőle a kulcsot, hogyha nagyapa jön, akkor ki tudja nyitni. Leültem a konyhába és készítettem magamnak egy szendvicset, amit a kanapén el is fogyasztottam miközben TV-t néztem.
 Valaki teljes testével ráfeküdt a kapucsengőre, mire én nem is benyomtam a fogadást, hanem feltéptem az ajtót és kinéztem. Egy srác állt a kapuban és, amint meglátott engem ledermedt. Elengedte a kapucsengőt és egy ideig engem figyelt. Olyan furcsa volt, mégis átlagos. Egyben titokzatos és kiszámítható. Félénk, de mégis vad. A srác még egy ideig nézett majd megszólalt.
  - Beengedsz? - furcsa akcentussal beszélte a franciát. Talán angolosan. Igen, azt hiszem Jesse szokott még ilyen akcentussal beszélni.
  - Ki vagy te? - ráncoltam a szemöldököm. Hiába próbáltam keresgélni az emlékeim között, ezt a srácot még sehol nem láttam.
  - Kérdésre, kérdéssel válaszolsz... Okos - bicentett - Sam vagyok, beszélnünk kell, nagyon fontos - könyörgött - Kérlek, Zoé!
 Hátrahőköltem. Honnan tudja a nevem?
  - Mit akarsz? - kérdeztem és éreztem, hogy egyre idegesebb vagyok.
  - Elmondom, ha beengedsz - erölködött továbbra is.
  - Nem, nem fogok idegeneket a házamba engedni! - kiáltottam a kapu felé.
  - Zoé, légy szíves! - dobbantott a lábával, mire megmakacsoltam magam és nem engedtem.
 Aztán... aztán a srác elhúzta a kezét a kapu kilincse felett, ami egy kattanással kinyílt. Dermedten álltam a bejárati ajtóban. Mozdulni akartam, de nem ment. Biztos csak álmodom, ez csak egy álom. A srác egyre közelebb jött, elhúzta az arcom előtt a kezét majd minden elsötétült.

Nyitás ^^

Sziasztok, megnyitom a második blogomat is, aminek hamar vége lesz. Nem lesz belőle több évad.
 Ez a történet leginkább 3 jobb esetben 4 főbb szereplőről fog szólni. Az egyik a főszereplőnő, a főszereplő srác, a főszereplőnő barátnője és papája. A történet egy Fantasy-féle iromány lesz. Legalábbis próbálom majd úgy írni. Első rész várhatóan akkor lesz, mikor megkapom a fejlécemet
 Nagyon izgatott vagyok, és nagyon remélem, hogy tetszeni fog.
Xx