2.rész -

 Remek kezdet, borzalmasan szörnyű vég. Szokták mondani olyan dolgokra, amiknek nem szabadott volna megtörténnie. Velem is így történt. A kapuban a kék szemű srác beletúrt fekete hajába, majd megindult felém. Elhúzta kezét az arcom előtt és minden elsötétült.
 "Egy gyönyörű virágoskertben találtam magam. Minden virág pasztell színekben pompázott, igaz nem vagyok oda a pasztellért, de ez kivételes eset volt. Gyönyörűnek találtam, egyszerűen csodálatos volt. Egy ideig sétáltam, majd elértem a végébe, ahol kék színátmenetben virágoztak a rózsák. Elképesztő összhatást keltettek, ami engem magával ragadott. Ha Justine nénikém itt lenne akkor már a gyönyörtől elájult volna. Leguggoltam a kék rózsákhoz és egyenként megszagoltam őket. Friss óceán és cseresznyefa illata keveredett össze. Egy csipetnyi narancs illat is volt talán benne, de az nem biztos. Leszedtem egy szálat, de az azonnal elszáradt. Megijedtem és eldobtam, majd hirtelen felálltam. Nem történt semmi. Egy csicsergő madárka szállt a kezemre, majd egy könnycseppet hullajtott rá. Összeráncolt szemöldökkel figyeltem a madarat, ami  könnyezett egyet majd elrepült.
 Megpróbáltam még menni a kis ösvényen de nem volt tovább út. A virágoskert kis ösvénye lezárult s nem volt több rózsa. Elhúztam a számat és visszaindultam. De ahogy megfordultam, a hátam mögött már nem virágoskert volt. Száradt fák, sárga füvek és végeláthatatlan sötétség. Az ösvény vége felé fordultam, reménykedve, hogy az még ott van, de nem. Ahol eddig lezárult ösvény volt, ott most megnyílt egy kapu. Nem volt benne más, mint sötétség. Elkezdtem futni a kapuval ellentétes irányba. De nem ment, a sötétség kezdett beszippantani, hiába küzdöttem érte, nem engedett, csak húzott magával."
 Hangokat hallottam, amik egyenesen mellőlem jöttek. Ismerős volt a két hang, az egyik új, de mégis rémlik, a másik pedig nagyapáé. Olyan érzésem volt, mintha teljes testemet lezsibbasztották volna, de mégsem, mert éreztem, ahogy kering a vérem. A szám kiszáradt és a gyomrom pedig kordult egy nagyot. Próbáltam lassan kinyitni a szemem, de nem ment. Túl világos volt. Nagy nehezen, de végül résnyire ki tudtam nyitni a szemem és megnéztem a két alakot, akik felettem álltak.
 Nagyapa és egy srác állt a kanapé mellett, felettem, és valamin nagyon vitatkoztak. Tompán hallottam a hangokat, de még így is leesett, hogy nagyapa éppen torkaszakadtából kiabál. Nagyon ritkán szokott kiabálni, mivel egy igen tekintélyes és tisztelettudó ember. Ha ordibál is, csak a beosztottjaival. Noha nem azért, mert ő a "Gonosz Főnök", hanem azért, mert ezek a beosztottak tényleg semmit nem csinálnak. Ha a főnökükre, avagy nagyapára nem hallgatnak, akkor senkire. Azért nevezték ki őt főnöknek, mivel nagyon jók voltak a képességei könyvelői szempontból. Az előtte lévő ex-főnök már így is öreg volt, szóval jól jött az, hogy papával Párizsba költöztünk. Mindig kedves volt az embereivel, mert úgy érezte, ha nem kedves akkor ő a Sátán. Egy párszor elmagyaráztam már neki, hogy ez nem igaz, hogy legyen néha kicsit merészebb, de nem. Ő a becsületes nagyapa.
 Végül sikerült kinyitnom a szemem és így már tisztán láttam a két veszekedő félt. Az egyikben nem tévedtem, ugyanis nagyapa volt, a másikat viszont nem ismertem fel. Fekete haja volt, amit furcsa stílusban hordott. Szép, éles arca és kék szeme idegesen nézett papa felé. A hangjukat még mindig nem tudtam kivenni, a fejem hasogatott a fülem pedig be volt dugulva. Fogalmam sem volt, mi történhetett. Összeestem volna? Nem, dehogy, hisz' még szendvicset is csináltam magamnak.
 Kezdett kitisztulni minden. Már rendesen hallottam, de a fejem még mindig hasogatott.
  - ...és azt mondták, hogy most jöjjek el, itt az ideje! - mondta ingerülten a srác. Furcsa akcentusa volt, olyan angolos.
  - Engem nem érdekel mit mondtak, az érdekel, hogy a kislányom még törékeny - lengette a kezét nagyapa és ekkor pattant ki a szemem. Ők ezt nem vették észre, viszont egyre kíváncsibbá tettek a titkolózásukkal.
  - A "kicsi" lányod már 18 éves, nem most kellene megtudnia - gúnyolódott a fiú.
  - Tudod jól, hogy miken ment keresztül. Ez ellen semmit nem tehetsz, jobb lenne, ha soha nem tudná meg - legyintett erőteljeset papa majd félrenézett az ablak felé.
  - Mi az? - kérdezte a srác.
  - A futár, maradj itt - intette le őt, aki leült és csendben várakozott.
 Közben kinyitottam rendesen a szememet, majd az ajtó felé néztem, ahol papa éppen kifizetett valamit. Óvatosan elkezdtem felülni, mire a fiú azonnal ugrott és segített. Megköszöntem neki és megvártam míg nagyapa oda nem ér hozzánk. Mosolyogva jött egy dobozzal a kezében.
  - Ez a tied - nyújtotta át kedvesen. Általában megszokta kérdezni, hogy jól vagyok-e, de most aggodalom sem volt a szemébe. Egy cseppnyi dühöt véltem felfedezni, csillogó hamvas szürke szemében.
 Átvettem a dobozt, majd ránéztem a címzettre.
  - Justine néni küldte - mosolyodtam el. Félreraktam a dobozt és kérdőn néztem a két tagra. - Mi folyik itt?
  - Párizsban a Szajna - bólintott a fiú mosolyogva.
  - Nem vagy vicces - közöltem a tényt, mire azonnal lefagyott a mosoly az arcáról. Papa felé néztem, aki egy kicsit megrettent a kérdéstől.
  - Semmi gond nincsen, nyugodj meg - mosolyodott el. Hm, milyen jól tud hazudni.
  - De valami van, érzem - makacskodtam. Nagyapa nagyot sóhajtott majd leült a kanapéra.
 Pár percig várt. Nem akartam siettetni, úgyis elmondta volna, mivel, ha egyszer leül és nagyot sóhajt akkor már mondani akar valamit. Még töprengett egy darabig és a házi papucsát figyelte. Érdekes, 10 éve ugyanazt a papucsot hordja és még sincs neki semmi baja. Barna, pamut papucs, amit egy piacon vettünk, amikor a második osztályos iskola dolgaimat vásároltuk. Mentünk a sorok között és megláttam egy papucsos bódét, amin sok hercegnős és Hello Kitty-s lábbelik voltak. Odarángattam a papát, aki adott pénzt majd a szemben lévő paradicsom áruló nénihez ment oda. Végül egyik sem tetszett meg, viszont nagyapának megláttam egy barna, pamut anyagú benti papucsot. A pénzből, amit adott pont kijött, így hát megvettem neki. Beletették egy kék szatyorba és én boldogan álltam papa elé.
  - Na hadd lám, mi szépet vettél, drágám? - kérdezte mosolyogva, miközben kifizette a paradicsomot.
 Kezébe nyomtam a szatyrot, ő pedig belenézett. Furán nézett fel rám, mire én elmondtam, hogy neki vettem, mert nem találtam magamnak normálisat. Papa első reakciója az volt, hogy megölelt, talán még egy könnycsepp is kihullt a szeméből. Utána nagyon boldog voltam, több, mint két hétig.
 Elmosolyodtam, ahogy visszagondoltam erre. És még mindig hordja, annyira örülök, hogy ennyi év után is ezt használja itt bent.
 Hárman ültünk a kanapén és arra vártunk, hogy papa végre elmondja azt, amit annyira szeretett volna.
  - Szeretném elmondani az igazságot neked - mondta meggyötörten, mire a másik felemen ülő srác fellélegzett és egy olyat sóhajtott, hogy: "Na végre!"
 Összehúztam a szemöldököm és kérdőn tekintettem nagyapa felé, aki feszülten ült a kanapé szélén.
  - Az igazságot, a szüleidről - mondta feszengve a ténytől. Elkerekedett szemmel figyeltem őt és egyből átfutott egy kérdés a fejemben, amit hangosan is kimondtam.
  - Mégsem haltak meg?
  - De, de meghaltak - erősítette meg a tényt - de nem úgy, ahogy mondtam.
 Ijedten fürkésztem nagyapám szemét, aki nem mert az enyémbe nézni. Félve vártam a magyarázatot. "Nem úgy, ahogy mondtam" Ezt mégis hogy érti? Talán nem autóbaleseteztek? Akkor? Ezer és ezer kérdés futott át az agyamon, miközben visszagondoltam arra a napra.
 Tisztán emlékszem minden egyes percére. 4 éves voltam, de nem hasonlítottam a korombeli kislányokra, akik babáztak, labdáztak és színeztek. Anya ideje előtt megtanított olvasni, így én nagyon sokszor a könyveket bújtam. Ha esetleg nem azt tettem, akkor éppen anyáéknak segítettem. Aznap is egy könyvet olvastam, és teljesen belemerültem. Nagyapával voltam akkor is. Bacont sütött, miközben én teljesen beleéltem magam egy regénybe. Sosem felnőtteknek valót olvastam, mert az azért már durva lett volna, hanem ifjúsági könyveket. Megszólalt a telefon, mire papa levette a tűzről a bacont és rám mosolygott majd a telefonhoz ment. Boldogan szólt bele.
  - Igen, tessék? - mosolygott, láttam.
 Ám ez a mosoly hamar lefagyott az arcáról és a kezéből pedig kiesett a telefon. A lelkemre kötötte, hogy maradjak itthon, mert sürgős elintéznivalója van. Összeráncolt szemöldökkel figyeltem papát, ugyanis a szemei megteltek könnyekkel. Utána szerettem volna szólni, de addigra már elment.
 Szót fogadtam és otthon maradtam. Pár perccel papa távozása után csengettek. Kinéztem az ablakon, ahol Justine néni állt. Vigyorogva futottam ajtót nyitni Justine-nak, aki egyből felemelt és könnyes szemmel magához szorított.
  - Hol van a nagyapa? - néztem rá. Hangom akkor még nagyon vékony és aranyos volt. Azt is tudom, hogy barna bociszemeim voltak, amiket mindig mindenki szeretett.
 Justine rám nézett és egy futó mosoly jelent meg ajkán. Egy puszit nyomott az arcomra és letett. Az ajtót bezárta, kulcsot kivette és bevezetett a nappaliba. Megkért, hogy olvassak neki, vagy mondjam el, hogy miről szól a történet. Mosolyogva álltam neki a monológnak, amit Justine néni őszinte figyelemmel hallgatott. Láttam rajta, hogy érdekli, nem csoda, hisz' a nénémet mindig minden érdekelte, ami velem kapcsolatos. Nagyon sokat voltam vele, nyáron egy hónapra elszoktam hozzá menni, mikor még Versaille-ban laktunk. A Versailles-i lakásunk emeletes volt, és az én szobámban volt egy erkély. Emlékszem, hogy mindig féltettek, ha kimentem, mert azt hitték leesek. De, természetesen, én tudtam magamra vigyázni, nem voltam olyan, mint a többi korombeli, elkényesztett kislány. Sokkal több volt annál, okos voltam.  És ezt most nem azért mondom, mert kérkedni akarok, hanem, mert így van. 4 évesen olvasni nem semmi teljesítmény. Vannak, akik még 13 évesen sem tudnak. (Betegek más téma)
 A kis beszámolóm után Justine néni elsírta magát, mire én megöleltem.
  - Ennyire meghatott? - kérdeztem, miközben nyakába fúrtam a fejem. Justine csak még jobban magához ölelt.
  - Gyere, itt az ideje, hogy kicsit aludj - vett fel, mire én egy nagyot ásítottam.
  - Igen - helyeseltem.
 Felvitt a szobámba és ott letett az ágyra. Szemei akkorra már kisírtak voltak s egy gyors puszi keretében kiviharzott a szobámból. Elfordultam az erkély felé és kinéztem az ablakon, ami pontosan a városra nézett. Hirtelen ötlettől vezérelve fogtam egy papírt és egy szénceruzát, amit még Jerome-tól kaptam, aki a 2 évvel idősebb unokatesóm. A székemet az erkélyhez vittem, majd inkább úgy döntöttem, hogy hasalok és úgy nézem a várost. Elkezdtem rajzolni. Első vonás.
 Már majdnem elkészültem, mikor el kezdett zuhogni az eső és semmit nem láttam.
  - Majd legközelebb befejezem - dünnyögtem sértődötten magamnak. Ránéztem a rajzomra, ami nem is lett olyan rossz, mint amire számítottam.
 Hallottam egy ajtócsapódást, majd nagyapa hangját, ahogy az esőt átkozza. Mosolyogva fogtam fel a lapot, amire rajzoltam és elindultam a lépcső felé. Aztán olyat hallottam, amitől a lépcsőfordulóban meg is álltam, és nem mentem tovább. A mosoly lehervadt az arcomról, a papír pedig kiesett a kezemből. Az van ráírva, hogy: Anyának és Apának. Szememből egy hatalmas könnycsepp gördült le, amit egyből letöröltem. Felkaptam a papírt és úgy mentem a nappaliba, hogy biztos csak valami rossz vicc. Nagyapáék elkerekedett szemmel néztek rám, én pedig egy hűtőmágnessel kiragasztottam a lapot a fridzsiderre.
  - Ez igaz? - néztem rá papára és Justine-ra.
 Mindketten elsírták magukat és megöleltek. Ekkor én már úgy bőgtem, mint egy marha. A szívem szakadt meg, és annyira fájt ez az egész, hogy összerogytam, és nem tudtam felkelni. Két hétig kórházban voltam. Az a mondat, amit akkor hallottam örökre bevésődött az agyamba: "Luc és Kate meghaltak. Zoénak nincsenek szülei."
 Kíváncsian vártam nagyapa magyarázatát, és úgy éreztem ezen már nincs miért sírni. Elfogytak a könnyeim már 14 éve.
 A srác mellettem a kezével dobolt, és látszott rajta, hogy szétveti az ideg. Ránéztem és akkor fogott el az az érzés, hogy tulajdonképpen ő mit keres itt.
  - Te amúgy hogy a francba kerülsz ide? Ki vagy te, huh? - kérdeztem kicsit idegesen.
  - Fontos dolgom van - közölte nyugodtan, ami mégjobban felhúzta az agyamat. Elképedten néztem mélyen a világoskék szemébe, ami csillogott a lámpa fényénél.
 Idegesen legyintettem, majd újra nagyapa felé néztem választ várva. Meggyötörten nézett rám és egy ideig csak az arcomat figyelte, mire kitértem a hitemből.
  - Na jó, papa - álltam fel - tudod, hogy idegesít, amikor nem szólsz semmit - mondtam felháborodva, mire lesütötte a szemét és az ujjaival kezdett játszani. - Ah, tudjátok mit? Akkor ne mondjatok semmit, elmentem - indultam az ajtó felé. Felvettem a kabátom, belebújtam a bakancsomba és a kulccsal kezdtem babrálni. - Nyílj már ki! - dühöngtem.
 Hirtelen a srác megfogta a kezem és visszarántott. Mélyen a szemembe nézett és hidegvérrel kiabálva ezt mondta:
 - Hallgasd már meg a nagyapádat!
 - Te velem nem kiabálhatsz - fenyegettem az ujjaimmal - Nem vagy senkim
 - De igen, vagyok valakid, csak te ezt még nem tudod - suttogta a fülembe, amitől kirázott a hideg. - Most pedig leveszed a kabátod és a bakancsod, majd visszaülsz a helyedre - suttogta továbbra is.
 Nem tudtam, miért, de hallgattam rá. Levetkőztem majd visszaültem a helyemre, papa és .... Öööö.... a srác közé. Nem tudom a nevét. Kíváncsian figyeltem (újra) a nagyapámat, aki megint nem akarta elmondani. Már teljesen összefeszültek az izmaim és éreztem, hogy olyan dühkitörésem lesz, hogy itt mindent széttörök. Álmomban sem gondoltam volna azt, ami ezek után következett, ugyanis papa belekezdett és nem akarta abba hagyni.
  - Mint ahogy mondtam, a szüleid nem úgy haltak meg, mint ahogy mondtam - köhintett egyet majd a kezét az ölébe ejtette. Továbbra is az arcát fürkésztem, mire folytatta. - Tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap, amikor el kell neked mondanom, és azt is tudtam, hogy nem lesz könnyű. - Sóhajtott egy nagyot, behunyta a szemét és félve nézett a mellettem ülő srácra majd vissza rám. - Nagyon nehéz ezt - vakarta meg a tarkóját, miközben a mellettem ülő fiú a lábával dobolt. Lefogtam neki, mire ő elmosolyodott. Aztaaa, de szé.... Zoé! - Szóval ugye azt mondtam, hogy baleseteztek, nos ez nem igaz. - Éreztem, hogy próbál kitértni a téma elől, de nem jött neki össze ugyanis már türelmetlenül néztük az arcát, mind a ketten. - Az úgy történt, hogy ... - nem folytatta egy ideig, és pár perc múlva újra megszólalt - Nagyanyáddal kezdődött. Korán ismerkedtünk meg, nem voltunk 10 évesek sem. Azonnal tudtuk egymásról, hogy ő az IGAZI. És így jött apád. De ez részletkérdés. - Legyintett - Nagyanyád más volt, mint a többi korabeli lány, ugyanis már kiskorától kezdve nagyon okos volt, ezért mondtuk rád is, hogy tiszta nagyanyád vagy. - Mosolygott rám, mire az én ajkamon egy futómosoly jelent meg. - És nem magától volt ilyen okos, hanem az ősei miatt. Én is éreztem, hogy teljesen különbözök a saját kortársaimtól, de az abban az időben mások számára természetes volt, de miénkre nem volt az. Furcsák voltunk, különcök. Állhatatosak voltunk. Zoé - szólított meg - nézz rá Sam-re - Szóval Sam - egyszerre látod furcsának mégis átlagosnak, egyben titokzatosnak és kiszámíthatónak. Félénknek, de mégis vadnak, igaz? - kérdezte, mire a mellettem ülő Sam-re néztem. Pontosan ezeket láttam benne, és beugrott egy kép, amin a kapunkban áll. - Ez nem véletlen, elhúzta a kezét a kilincs felett? - tett fel egy újabb kérdést, én pedig emlékezni próbáltam. Újabb kép ugrott be, a srác elhúzta a kezét a kapu kilincse felett, ami egy kattanással kinyílt. Olyan furcsának találtam ezt az egészet. Bólintottam, mire papa fel tett egy újabb kérdést. - És a fejed előtt is elhúzta? - A srác egyre közelebb jött, elhúzta az arcom előtt a kezét majd minden elsötétült. Hirtelen mindent máshogy láttam, papát, Sam-et, magamat, a lakást, a forgalmat, mindent.
  - Kezd összeállni a kép? - kérdezte Sam.
  - Igen, de mi köze van ennek a szüleimhez?
  - Kérdésre, kérdéssel válaszolsz... Okos - biccentett. Kérdésre, kérdéssel válaszolsz... Okos. Beugrott még egy kép, amin épp beszél hozzám és pontosan ugyanezt mondja. - Várd ki a végét. Előbb az alapok, aztán az anyag - kacsintott, én pedig visszafordultam papához.
  - Drágám, - tette a vállamra a kezeit - te egy varázsló vagy.